A szenvedés kezeléséről.

Gautama Buddha azt tanítja, hogy minden élet, minden létezés szenvedés.

Minden érző lény megtapasztalja a mulandóság szenvedését. Mindannyian öregszünk, megbetegszünk és meghalunk. Ezt a tapasztalatot nevezi Gautama azonnali szomorúságnak.

Életutunk során olyan állomásokkal találkozunk, amelyeket - elsőre - úgy gondoljuk, hogy inkább elkerülnénk. Barátokat szerzünk - és újra elveszítjük őket. Járjuk a világot, és járjuk magunkat az utunkon. De vajon tényleg így van ez?

Minden önmagammal kapcsolatos tapasztalatom arra tanít, hogy az alapvető hozzáállásom ehhez a világhoz és a benne élő lényekhez valószínűleg ugyanaz maradt az évek során. Lehet, hogy a kor előrehaladtával a jelen életem múltbéli tapasztalataiból levonom és le is vontam a tanulságokat; mindazonáltal a felfedezésem és a minden lény összetartozásának keresése alapvetően nem változott.

A megszerzett tapasztalatok ügyesebbé és magabiztosabbá tehetnek bennünket lényünkben és megjelenésünkben, mégis továbbra is a *programozott* vonásainkat és tulajdonságainkat követjük, amelyeket magunkkal hoztunk ebbe a létezésbe.

Egymás segítsége és vigasza lenni - én így látom az élet célját. És ebben a sorrendben. Vigasztalást adni és kapni lehet enyhülés és balzsam egy meggyötört, szenvedő léleknek; szeretettel megfogni két kézzel és utat mutatni neki, hogyan győzi le saját erejéből a csapását - ez a királyi út a jelenlegi felismerésem szerint.

Érzésem, a minden lény, minden lélek egységének érzékelése felébreszti bennem a vágyat, hogy "megcsináljam" magam. Hogyan is válhatnánk tanítókká, ha mi magunk nem éreztük volna a saját testünkben, hogy milyen *érzés* keresni? Mindannyian örök tanulók vagyunk.

Ez NEM azt jelenti, hogy diákként nincs mit adnunk. Inkább azt a gondolatot foglalja magában, hogy megnyílhatunk e világ csodái előtt. ÖRÖK.

A problémák már nem problémák, ha már elsajátítottuk őket, hanem elsajátított kihívások.

És az életben mindennek megvan a maga értelme.

Számunkra az isteni forrás indítékai nem mindig tűnnek érthetőnek és érthetőnek. Ennek ellenére, és éppen ezért nem vagyok a dogmatikus tanítások követésének barátja.

A tapasztalat keresése vetett bele bennünket az életünkbe - és minden okot hatás követ. Így tehát, ha a szenvedés különösen kifejező formáit érzékeljük, végezhetünk ok-kutatást. Hiszen minden létező változékony az ITT és MOST-ban.

A szeretet mindig őszinte.

A szeretet az az erő, amely az atomokat egymáshoz vezeti, és a szeretet az az erő, amely az atomokat más kapcsolatok kialakítására készteti, ha eljön az "ideje".

Ha mindig abban a tudatban állunk, hogy mindannyian halhatatlan, örökkévaló lények vagyunk, akkor jelenbeli tapasztalataink viszonylagossá válhatnak. Jobb vagy rosszabb értelemben.