A kozmikus agybaszás ***

sok évvel ezelőtt, kb. 24 éves koromban (és kb. 2, 3 év alapfokú tanulás után - tehát fokozatos ébredés és keresés kezdete után), egy este a következő történt:

Kapcsolatba kerültem *a forrással*. Hetekig. Csodálkoztam, mint egy kisgyerek a csodán, hogy Isten nem csak a képzeletemben létezik, hanem a legvalóságosabb. Felismertem - és ez a felismerés a szívvel ÉS az aggyal történt.

Imádkoztam és reménykedtem azokban a napokban, hetekben és hónapokban, hogy újdonsült világnézetem nem fog csak úgy kipukkadni, mint egy szappanbuborék. Könyörögtem, hogy az álom *valódi* legyen. És folyamatosan az égbe kiáltottam: Kérlek, válaszolj nekem!

Egyik este most egy sokéves barátom meglátogatott a lakóközösségemben. Ekkor, mint említettem, folyamatos, állandó *szellemi* kapcsolatban álltam. Ennek ellenére kerestem valami valódi, kézzelfogható élményt, ami megerősítheti felismerésemet.

Így az a barát, aki meglátogatott, és én egy vidám estét töltöttünk. Elszívtunk két-három finom füves kúpot és sangriát ittunk.

Nos - az anyagok megmutatták a hatásukat, és éreztem magamban azt a kellemes ellazulást, ami mindig akkor következett be, amikor a világ tisztán racionális megközelítéséből a szívem felé nyitottam.

A barátom arra biztatott, hogy igyak még egy kis sangriát, és húzzak még egyet a jointból.

Tudom, kedveseim, néhányatok számára szavaim megerősítést jelenthetnek (kondicionált, dogmatikusan orientált hitből?), hogy az alábbi élmény nem lehetett valós. Az őszinteségbe vetett mélyen átélt hitből írom ezeket a sorokat, és mert egyszerűen így történt. Mindenki megtalálhatja a saját hozzáférését - és az Isten megtapasztalása bizonyára nem függ a különböző bódítószerek fogyasztásától.

Mindazonáltal: Jézust a farizeusok "falánknak és borivónak" titulálták, hiszünk a szentírásoknak; Buddha viszont elutasította a bódító szerek fogyasztását (mondja a tanítás; - valójában az átadott szentírások alaposabb tanulmányozása után így van, hogy Gautama Buddha elutasította a bódító szereket, ha azok ÉRZELMETlenséghez vezetnek, ami nem jelent általános elutasítást).

Nos - álltam meg a tudatosságban és a felismerésben. Imádkoztam, miközben a barátommal látszólag triviális tapasztalatokról és dolgokról beszélgettem, BELÜLről határozottan: Kérlek, kedves Istenem, hallgass meg, kérlek, taníts meg, kérlek, engedd, hogy felismerjelek Téged. És ez arra késztetett, hogy alázatosabban és hálásabban figyeljek a bensőmbe érkező érzéki ingerekre - KÉPZELJEM meg őket.

"Barátommal" továbbra is beszélgettünk erről-arról, azaz főleg *hallgattam* és imádkoztam *bent*. És az imáim meghallgatásra találtak.

A barátom egy másik barátomról beszélt, akit mindketten ismertünk, tehát erről meg arról... Belül *éreztem*, hogy valójában egy szövegről van szó, amit nem sokkal korábban írtam és publikáltam. A szöveg Istenről, idegenekről, és az akkoriban új szemléletemről a világról és a lét dolgairól szólt.

És miközben ezen gondolkodtam, Isten *válaszolt* nekem a "barátomról"....

A "barátom" azt mondta: "Ez a szöveg tényleg nagyszerű!" És én megpróbáltam kontextusba helyezni és megérteni ezeket a szavakat. Azt mondta: "Ez egy színtiszta ötös". ... És amikor ezt mondta, azt kérdeztem magamtól: "Miről beszél? Isten most éppen hozzám beszél? Mit hallok? Mit ismerek fel? Félénk voltam és próbáltam megérteni. És amikor mindezt megkérdeztem magamtól, a barátom bátorított, hogy folytassam ezt az utat. Azt mondta: "Igen, egy kicsit tovább...", és hirtelen rájöttem, hogy itt valami TÖRTÉNŐ történik.....

És ebben a tudatosságban állva, ránéztem a régen látott "barátomra", és csendben kételkedtem a fejemmel, hogy elhiszem-e azt, amit a szívem mutatni akar nekem?

És úgy döntöttem, hogy a szívemre hallgatok. És abban a pillanatban, amikor ezt megtettem, barátom külső megjelenése *megváltozott* - és egy idegen lényt láttam magam előtt, a legbölcsebb és legkedvesebb szemekkel, amivel addig találkoztam.

Rám mosolygott, nem volt haja, más volt a mérete és a termete, és teljesen más volt a megjelenése.

A gondolataim száguldoztak. Ösztönösen cselekedtem, kinyújtottam a kezem és *gondoltam* rá: Üdvözöllek!

Megragadta a kezem, elmosolyodott, és azt mondta: "Igen, most már csillagos ötös...".

Mindketten mosolyogtunk, amíg rövid idő múlva a kételyek elkezdtek bennem kialakulni. Elgondolkodtam rajta: OH, hasist szívtam, alkoholt ittam - mind' ezeket a dolgokat a mámor okozza. Ezek NEM IGAZAK!!!

Ezeket a gondolatokat gondoltam, nem mondtam ki.

Annál meglepőbbek voltak a szavak, amelyeket attól a lénytől hallottam, akit addig "barátomnak" tekintettem:

Azt mondta: "Nem vagy őrült. Az agyad olyan, mint egy rádió vagy egy televízió. A legkülönbözőbb frekvenciákat fogod. Az alkohol és másfajta drogok megváltoztatják azt a spektrumot, amihez hozzáférsz. Minden, amit érzékelsz, az a valóságod".

Egyetlen kételyem, egyetlen szavam sem volt a - látszólagos? - Felismerésemet nyelvileg fogalmaztam meg. Csak *gondoltam* a kételyeimet.

Hogyan - kérdezheti a kételkedő - "ő" válaszolhatna nekem a belső élményemről, ha nem verbalizáltam?

Ez egy igaz eset. Megerősítést tapasztaltam (és tapasztalok) számos további eseményről az életemben szerzett tapasztalataimban, amelyek fokozatosan meggyőzték az elmémet arról, hogy a szívem úton van. Mit kapnék a hazugságtól? Tudom, kérem, higgye el nekem, hogy szavaimat talán nehéz elhinni. Nem arról van szó, hogy nekem higgyetek, hanem arról, hogy mindannyian higgyünk magunknak. A szavaim, amelyek sokak számára fantasztikusnak tűnhetnek, IGAZAK. És mivel azok, ezért mondom el őket nektek. Örülök az ellenvéleménynek, mert ez azt mutatja, hogy mindannyian *függetlenül* és saját magunknak gondolkodunk.

És kérem, legyetek biztosak benne, hogy hamarosan itt is ***kalapácsos buli*** lesz.....

Ez csak EGY tapasztalat *különös* természetű. Több is fog következni...